- Jack! Halloween ágyú! – a hatás nem maradt el és Rennek csak az utolsó pillanatban sikerült elugrania az egyik közeli fa ágára, hogy ne érjék a lövések. Ám egy pillanattal később újabb támadás érkezett, így újabb ugrásra kényszerült.
- Yoh mester! – Ryo hangja nem sokkal messzebbről hallatszott, Ren pedig rögtön arra kapta a fejét, de már csak az említett távolodó alakját és ellenségét látta távozni az erdő takarásába. Tudta, hogy nem jó ötlet szétválni, de lassan a harc hevében Ő is egyre távolabb keveredett, míg már a távolság felmérése helyett teljesen ellenfelére koncentrált. Hiába nem tanították meg neki, hogy hogyan használja az erejét… az erőfölény még így is előnyhöz jutatta a lányt. Ha Ren jól tudta, akkor Mathildának hívták… a szellemét meg egyértelműen Jacknek. Hiába támadott újra és újra nem sokat számított. A sámán furiokuja kifogyhatatlannak tűnt.
- Bason! Rapid tempo támadás! – a pengék csak úgy záporoztak, azonban a tök lélekalakjában könnyedén kivédte azokat is. – A francba!
Már mélyen bent voltak az erdőben és eszeveszett sebességgel haladtak a folyó felé, ami nem volt valami biztató.
- Add fel! Semmi esélyed! Hao mester pártfogoltjai ellen nem győzhetsz! – kiáltott oda lány miközben ördögi mosoly ült az arcán!
- Majd, ha megőrültem…
- Akkor akár már most feladhatod! – indult meg újra, míg végül a hídon nem kötöttek ki. Fa építmény volt, mindenhol gerendák keresztezték egymást, hogy kellően stabil legyen… ám két sámánunk jelenleg épp az ellenkezőjén dolgozott… szó szerint vágták maguk alatt a fát.
- Ááááá! – egy hatalmas sikoly rázta meg az erdőt és Mathilda rögtön arra kapta tekintetét, ahonnan a hang jött!
- Mari… - suttogta, és teljesen megfeledkezett a Kuand aoval támadó Renről. Épp az utolsó pillanatban sikerült kitérnie a csapás elől, de sajnos pont rossz irányba, így a sérült korlátnak esett, amely már amúgy is alig tartott, de a súlya alatt könnyedén apró darabokra hullott.
Az ifjú Tao meglepetten nézte végig, ahogy ellenfele átesik a korláton, majd a vízbe zuhan, és hatalmas csobbanással érkezik a habokba. A víz elég erős sodrással bírt ezen a szakaszon, és mivel az idő sem volt tökéletes, így a víz hőfoka is veszélyt jelentett. Újabb sikítás az erdőben…
Ren továbbra is tanácstalanul állt a híd szélén és nézte, ahogy a lány igyekszik ellenállni az erős áramlatoknak, miközben folyton folyvást kapaszkodót keres, hogy kijuthasson a folyóból…
Ifjú főhősünk akkor már tudta mit fog tenni és azzal is tisztában volt, hogy őrültségre készül.
- Ez nem túl jó ötlet mester! Ő az ellenségünk… - szolalt meg Bason lélekgömb alakba.
- Valószínűleg igazad van! – hagyta rá és lekapta kabátját a sálával együtt, hisz az csak jobban húzná a vízben, majd egy szabályos fejessel leugrott a fa szerkezetről az alatta körül-belül 10 méterrel folyó zavarodott vízbe. Amint feljött a víz alól, keresni kezdte ellenfelét és nem is kellett sokat keresgélnie, mert a kapálózó lány nem haladt gyorsan a vízben. Következőleg pedig már azt próbálta kitalálni, hogy juttathatja ki magukat! Volt egy kisebb kanyar nem messze előttük, és ha ott jól lavíroznak, akkor pont neki sodorhatja az áramlat őket a partnak!
- Tedd azt, amit mondok! – kiáltotta, és elkapta a lány csuklóját, majd közelebb húzta magához. Teljeséggel a tervére összpontosított, így nem láthatta, hogy Mathi meglepetten nézi az arcát. – Amikor jelt adok, ússz, ahogy csak bírsz a bal part felé!
- Legyen… - nem mondhatott simán igent! Ilyen könnyen nem adja meg magát! Egyre jobban közeledtek a hajlathoz… Ren izmai teljesen megfeszültek, ahogy próbálta a helyes irányba terelni magukat…
- Mindjárt… - suttogta. – Csak még egy kicsit… MOST! – mindketten nekiveselkedtek a víztömegnek és pont úgy sikerült, hogy egyszerre kaptak el a part szélét. Ren lejjebb csúsztatta a kezét a hátán egészen le a fenekéig…
- Mégis mi a fenét csinálsz?
- Ne járjon annyit a szád, hanem inkább mássz! – majd nagy nehezen kievickéltek a szárazföldre…
Mindkettőjük ruhájából folyt a víz, de percekig csak a füvön feküdtek, hogy kipihenjék magukat. Mathilda reszketett a hidegtől és képtelen volt eldönteni, hogy mihez kezdjen. Talán meg kéne köszönnie és utána elmenni. A harcot legközelebb is befejezhetik. Az egyetlen bibi az volt, hogy nem tudta hol is vannak most pontosan. Ráadásul túlságosan kimerült és fázott ahhoz, hogy megkeresse csapattársai lélekenergiáját, így most gyakorlatilag itt ragadt… vele… Kissé az oldalára fordult, hogy felé tudjon nézni, de nagy meglepetésére már nem feküdt ott, hanem a fák között sétált és amint látta gallyakat gyűjtött.
A tűz gondolatára újra kirázta a hideg és minél előbb érezni akarta a melegét, így nagy nehezen felkelt és ő is neki állt keresgélni.
Negyed órával később már az egyik fa tövében ültek és a pattogó tűzet figyelték. Lassan kezdett sötétedni… vajon ki gondolta volna, hogy így elszaladt az idő? Nagyon úgy tűnt, hogy az éjszakát kénytelenek egymás társaságában eltölteni. Mihez fognak kezdeni annyi időn keresztül?
- Kösz… a mentő akcióért! – szolalt meg hirtelen a lány, miközben teljesen összegömbölyödve ült, szorosan a tűz mellett. A másik nem válaszolt, ezért hátra kapta a tekintetét, de lehet nem kellett volna… a fiú ugyanis a fának dőlve ült és épp a pólóját igyekezett levenni!
- Mi a francot művelsz? – kérdezte elvörösödve, de ezt a másik már nem láthatta, mert visszakapta a tekintetét a tűz megnyugtató fénye felé…
- Ha nem haragszol én nem akarok megbetegedni, hogy utána kizárjanak a Sámán bajnokságból az ügyetlenséged miatt!
- Nem kértem segítséget… - az első gondolata rögtön a visszavágás volt, a második pedig, hogy talán a Taonak igaza van! Óvatosan bújt ki a kantáros nadrágjából, majd lehúzta a pólóját, ami alatt csak egy fekete sport melltartó volt. A teljesen átázott fehér anyagot a fa egyik ágára terítette… végül is nem takart akkor sem sokat, ha magán hagyja. És bár a levegőt még így is hidegnek érezte, már nem volt kellemetlen a bőrének…
Ren, mint akit megbabonáztak, úgy figyelte a jelenetet. Még nem nagyon volt ilyen tapasztalata és teljesen belevörösödött a látványba… Ahogy a lány levette a pólóját és láthatóvá vált a válla, a kemény izmos has és a mélyen dekoltált top… majd amikor felállt, hogy kiterítse a vizes holmit, a nadrág végig csúszott a combján, a földig meg sem állva… így vált láthatóvá a lába és a francia bugyi alatt a feneke, amit már az előbbiekben sikerült végig tapintania ugyebár… ebbe még jobban belevörösödött, és hirtelen nagyon melegnek érezte a levegőt! Ez egyrészről jó volt, másrészről idegesítő…
- Azért persze ne bízd el magad, mert nem vagy okosabb! – szolalt meg újra Mathi és a nadrágját is felterítette a póló mellé… nem volt szégyenlős fajta, szóval ez a jelenet számára nem volt kellemetlen… noha nem is nagyon tűnt fel neki, hogy valakinek egyáltalán kellemetlen lehet…
Amikor visszaült a helyére, élvezte ahogy a meleg végig simít a bőrén és lehunyta a szemeit. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kibontotta a haját tartó gumikat és a kezével átfésülte a nedves lobboncot… dúdolni kezdett. Egy számára már jól ismert dalt. Ren pedig teljesen lefagyott. Annyira másnak látta most lányt… fogalma sem volt, hogy ilyen is lehet! Egyszerűen volt szép… nem kellett semmi hozzá, csak önmaga… Később Ő is lehunyta a szemeit és hallgatta azt a dallamot, azt a hangot, amit örökre az emlékeibe akart vésni, mert elképesztette…
- Felteszem, mindig ilyen sokat beszélsz… persze ez mázli… máskor nem veled szoktam harcolni, hanem azzal a kék hajúval… valami fura neve van…
- Horohoro…
- Igen tényleg… na, Ő folyton csak beszél… - majd újra csönd állt be közéjük, de nem volt nyomasztó. Néha pedig amikor a dallam is újra a levegőbe úszott, kimondottan kellemesnek volt elmondható a hangulat!
- Miért ugrottál utánam? – ez a kérdés már egy ideje foglalkoztatta és úgy érezte most alkalmas rá az időpont…
- Belegondoltam, hogy mi van, ha nem jutsz ki élve… - Ren meglepő őszinteséggel válaszolt és egyre csak a lányt figyelte. Megmagyarázhatatlan okokból úgy érezte, hogy micsoda pocsékolás lett volna, ha vízbe fullad! Micsoda veszteség…
- Az neked csak jó nem? – Mathi őszintén ezt gondolta, mert ha belegondolt, Ő nagy valószínűséggel nem ugrott volna le a hídról. Sőt talán még örült is volna, hogy egy gonddal kevesebb.
- Életemben eddig egyszer öltem embert és abba is kis híján beleőrültem… nem akarom, hogy közöm legyen több ember halálához, ha nem muszáj… - lehunyta a szemeit a vallomás végére, hisz a lány az első, akinek elmondta. Nem láthatta, ahogy a másik hitetlenkedve rákapja a tekintetét… noha neki a gyilkolás nem számított túl sokat! Az Ő lelke már a gyilkosság gondolata előtt elkárhozott… ebbe belegondolva, újra dúdolni kezdett majd lassan énekelni és visszanézett a tűz fényére… ami számára különleges jelentéssel bírt!
Rennek is volt egy kérdése, még ha vonakodott is feltenni azt… majd már nem bírta a szótlanságot, így kérdezett… tudta, hogy ez nagy valószínűséggel kényes téma.
- Honnan ez a dal? – Mathilda úgy érezte az előbbi után tartozik a válasszal, még ha nem is szívesen beszélt róla. Háttal fordult a tűznek és halkan énekelni kezdett! Azt a sort, ami igazából megmagyarázta az egészet… Well you built up a world of magic, because your real life is tragic…
- A gyerekkor nálam igen rövid ideig tartott és később elegem lett a körülöttem lévőkből, mert különböztem tőlük… sokat voltam egyedül, így valahogy ki kellett magamból adni a keserűséget! Így született meg ez a dal! De csak pár óráig volt negatív a tartalma… megváltoztatott és azóta megtanultam élvezni az életet! – elmosolyodott mondandója végére, de úgy isten igazán… és Ren pedig csak nézte. Olyan irreálisnak tűnt ez az egész helyzet, amibe csöppentek… mégis annyira jó érzés volt!
- Pa-ra-pa-pa-pa-ra-pa-pa! – kezdett újra énekelni Mathi és figyelte a másik reakcióit... nem is igazán fogta fel, hogy reszket a hidegtől!
- Ha fázol, akkor közelebb jöhetsz… de csak ha gondolod, én nem… - Ren szörnyen zavarba volt, hát még pár pillanattal később…
Olyan hirtelen történt… Mathilda nem is igazán gondolkodott rajta, csak közelebb mászott és megcsókolta megmentőjét… odadörgölődzött hozzá és akkor jött rá igazán mennyire fázott is. Átkarolta a nyakát és a lehető legközelebb bújt hozzá… Ren pedig önkéntelenül is átkarolta a hátát. Érezte, ahogy megremeg az érintése alatt.
- Olyan jó meleg… - suttogta a lány és újra megcsókolta. – Forrók az ajkaid… annyira finom, hogy nem akarom abbahagyni…
Isten bizony, a másik se akarta… nem csak az ajka izzót, hanem az egész teste… de muszáj volt még egy dolgot megbeszélniük, amíg még egy picit is tiszta a tudatuk.
- Ez csak a ma éjszaka… - tolta el magától Mathit és közben végig szemlélte minden egyes porcikáját…
- Tudom… igazából most ez meg sem történik! – búgta mosolyogva és újra dúdolni kezdett, Ren pedig pontosan értette… nem kellett többet mondania… csak kezét végig futatta a combján és megszüntette a kínzó távolságot ajkaik közt!

Másnap reggel a nap vakító fénye ébresztette őket. Nem szóltak semmit… csak felvették immár megszáradt ruháikat és azon gondolkodtak, hogy találhatnának csapattársaikra.
- Ren mester! Már annyira aggódtam… jó látni, hogy nincs semmi bajod! – jelent meg Bason, miközben könnyei patakokban folytak… érdekes volt, hisz egy könyörtelen mongol harcost, így látni nem mindennapi esemény…
- Tudod hol vannak a többiek? – fordult a fiú Mathildához… Ő pedig csak bólintott. Nincs helye most itt a fölösleges szavaknak…
- Hát akkor… hamarosan összefutunk! – szolalt meg végül és futni kezdett, miközben ajkán pajkos mosoly jelent meg…
- Mester?
- Menjünk… - válaszolt, és elindult arra amerre barátait sejtette. Egy idő után pedig már Bason vezette vissza…

És innentől kezdve ők hivatalosan is ellenségek lettek. Ez már el volt döntve… ők csak is kizárólag egymás ellenségei… egy olyan játék indult köztük, amibe senki más nem szólhatott bele… ahol ők diktálták a szabályokat! Egy olyan verseny, amiben az erő volt a fő szál… és amiben a lényeg egymás túllicitálása volt… aztán hogy ha a harcnak egyszer vége… Ki tudja mit tartogat még a jövő?