Karin POV

A családunk sosem volt átlagos. Az édesanyám híres modell volt, mielőtt meggyilkolták volna. Apám egy magán klinikát vezet, ahova néha fura figurákat látnak bemenni, de senki se látja őket távozni. A bátyám haverjai mind zűrös alakok, akik valamiért kilógnak az emberek közül. Nekem van egy ikertestvérem, akivel egy kicsit sem hasonlítunk egymásra semmiben. Egy hatalmas házban lakunk, mondhatni inkább palota, ahol már meg se lepődök, ha ismeretlen arcokat látok elsétálni a folyosókon. Itt soha sincs csönd. És mindig történik valami.

Egy madár hangját hallottam, így feltekintettem az égre egy pillanatra. Hamarosan sötétedik. Az ég alja már narancssárga a nap utolsó sugaraitól. Olyan szép.
- Jól van srácok, mára ennyi! Remélem holnap nem késtek annyit, hogy így elhúzódjon az edzés! – kiáltott az edző és mindenki boldogan sóhajtott fel. Már vagy másfél órája egyfolytában rúgtuk a bőrt büntetésből, mert sokan elkéstek. Engem nem zavart a játék, én ha kell szívesen maradok.
- Héj Karin! Nem jössz? – szólított meg egyik csapattársam és egyben az egyik legjobb barátom is Kaede. Mindig is kilógtam a sorból, mert fiúkkal barátkoztam.
- De persze! Csak elbambultam…
- Aha. Nem veszem be! Fogadjunk, hogy nagyon elszomorít, hogy vége van a kínzásnak. Hiszen te szeretsz szenvedni. – elnevettem magam, majd gúnyolódva szóltam vissza.
- Hát, ha neked a foci kínzás, akkor nem tudom mit keresel itt.
- Te egy robot vagy esküszöm. Túlteszel akármelyikünkön. Egy foci robot.
- Ha kevesebbet gondolkoznál ilyen marhaságokon, talán többször találnád el a labdát. – Mindketten tudtuk, hogy Ő az egyik legjobb játékos a csapatban, de csak utánam persze.
- Nagyon vicces vagy.
- Tudom. – Mindketten felnevettünk, majd Kaede átkarolva a vállamat húzott az öltözök felé. A foci volt az életem. Egész pici voltam, amikor először játszottam a bátyámmal. Akkor még mosolygott. Néha nehéz elhinni, hogy azok az idők is léteztek.
Mindig is más voltam, mint a többi lány. Amikor a húgom egy fésülhető babáért könyörgött apáéknak, akkor én kinéztem az első foci cipőmet. Alig várta, hogy vacsora után megnézhesse az esti mesét, míg én apával virrasztottam a foci meccsek alatt. Csak akkor vettem fel szoknyát, ha nagyon muszáj volt, Yuzu imádta a habos-babos fodros ruhákat. Amikor már nagyobb lettem, alig vártam, hogy elmehessek otthonról és a fiú barátaimmal lezavarjunk néhány meccset. Ha ki kellett állni valakiért, nekem volt legnagyobb a szám és sose érdekelt a következmény. És persze sosem sírhattam, mert azzal csak gondot okozok. Nem valami lányos tudom, de ez voltam én. Nagyon most sem vagyok más. Bár most már más dolgok is lekötnek és érdekelnek a focin kívül, de ettől még az maradt a legnagyobb álmom. Mindig is azzal akartam foglalkozni.
Amikor kisétáltunk az öltözőbe én elvonultam a szekrényem felé. Egy sor csak az enyém volt, és a fiúk sose leselkedtek, bár nem mintha számítana. Elkezdtem átöltözni és miután leszenvedtem magamról átizzadt pólómat, csak akkor vettem észre, hogy csipog a telefonom. Több nem fogadott hívás és néhány új sms érkezett, mind a bátyám mobiljáról. Nem tetszett ez nekem. Máskor nem hív, csak ha valami nincs rendben, de még soha nem hívott ennyiszer. Gondolkodás nélkül kattintottam a visszahívásra, de belül eléggé felzaklatott az ügy.
- Na végre, mégis hol a fenébe voltál, már vagy egy órája próbállak elérni. Ha tudnád, hogy aggódtam. – ha nem hallottam volna, hogy mennyire ki van akadva még talán poénkodtam volna vele, de valami nagy baj történt. Érzem.
- Mi a fene van? Most ért véget az edzés!
- Ez hosszú történet. Nem akarom telefonon megvitatni. Csak gyere haza gyorsan. És örülnék neki, ha valaki veled lenne. Nincs valaki, akit megkérhetnél?
- De mi van? Mi ez az egész? Miért kéne nekem kísérő, amikor… - Egyre hangosabban beszéltem, de fel se tűnt, csak amikor már mindenki engem nézett, ahogy ott álltam egy szál melltartóban és akkorát csaptam a szekrényre, hogy a kezem teljesen elzsibbadt. Az istenit!
- Ne bámuljátok már. Inkább tűnés öltözni, az előbb még mindenki baromira sietett haza. – Kaede, mint valami mentőangyal sietett a segítségemre, és pillanatnyilag nagyon hálás voltam neki.
- Karin kérlek. Most az egyszer hallgass rám. Ha hazaérsz mindent elmagyarázok. – miközben hallgattam Ichigo hangját, végig kétségbeesetten Kaede tekintetébe mélyedtem. Azokba a sötét ónix szemekbe, amikért oly sok lány oda volt az osztályomban. Közelebb jött és előhalászta a tiszta pólómat a táskámból, majd a kezembe nyomta.
- Ha akarod én hazakísérlek. Nem probléma.
- Rendben. Akkor majd otthon mindent megbeszélünk. – szóltam bele a telefonban egy nagy sóhaj keretében.
- Vigyázz magadra! – mikor a telefon kattant egyet, jelezve, hogy a másik személy már befejezte a hívást mély levegőt vettem, majd folytattam az átöltözést. Legjobb barátom a szekrények oldalának dőlt háttal, így nyugodtan tudtam öltözni és egyben beszélni vele.
- Köszönöm.
- Nem kell, de mi történt? Valami komoly?
- Nem tudom. A bátyám azt mondta nem telefon téma, de már nagyon rég nem volt így kiborulva. Rossz érzésem van.
- Akkor siess oké? Minél előbb kész vagy, annál előbb megtudod mi folyik itt…

Eközben a Kurosaki házban…

Isshin, a ház ura és fia Ichigo épp a dolgozó szobában voltak. Pár pillanatnyi türelmet kértek a kint hemzsegő rendőröktől, hisz a történtek sok mindent megváltoztatnak. Szükségük volt a védelemre. Ez a kis támadás nem volt komoly, csak egy kis üzenet. De nem más, mint hadüzenet és ezt mindketten tudták a szobában. A Kurosaki elég befolyásos család. Karakura egyik fő mozgató rugója és sokan tudják, hogy a helyi alvilágot is Ők tartják ellenőrzés alatt. Ennek ellenére is, ilyen már nagyon régen nem történt.
- Mi legyen a következő lépés? Valamit lépnünk kell és biztos, hogy figyelik mi lesz az… - szitkozódott Ichigo.
- Ez egyszerű. Nyugodtnak kell maradnunk. Nem kell, hogy lássák ez felzaklatta a családot. A lehető legminimálisabb védelmi változtatásokat kell használnunk…
- És ha az nem elég? Karin és Yuzu nincs ehhez hozzászokva. Ha bármi történik…
- Nyugalom Ichigo. Én sem akarom, hogy bajuk essen, de nem is fog. Bízom az embereinkben. Ők a barátaink.
- Én is bízom bennünk, de Ők sem tökéletesek és ha hibáznak…
- Bármit megtennének értünk. Te is tudod. És ennek elégnek kell lennie. Amúgy is hamar lerendezzük ezt az egészet. Az a Sousuke és a bandája csak azt hiszi, hogy van esélye. Mi már generációk óta itt vagyunk. Ez a sorsunk. El fognak tűnni, ha erre végre rájönnek és majd segítünk nekik egy kicsikét. – Ichigo az apja mosolyát bámulta, ami kellően vészjósló volt, de nem tudta teljesen megnyugtatni. Tudta, hogy az öreg is tisztában van vele mit veszíthetnek. Egy pillanatra eszébe jutott az anyja. Az Ő gyönyörűséges anyukája, akit a szeme láttára öltek meg, amikor 11 volt. Elhessegette a kétségeit és immár az új feladatra koncentrált.
- Toushiro az egyik legjobb és mivel alacsony kevésbé lesz feltűnő Karin mellett, de fogalmam sincs kit adhatnánk Yuzu mellé.
- Szóval szerinted Toushironak kéne Karinra vigyázni?
- Tudja kezelni Karint, ha kell. Jól tudod milyen makacs, nem fog egyszerűen beleegyezni abba, hogy valaki lépten-nyomon kövesse. Viszont előny, hogy szinte csak fiú barátai vannak, így egy testőr nem lesz feltűnő.
- Rendben, akkor a többit majd elintézem én. Van egy ötletem kikre lehetne bízni Yuzu-t, de most jobb lenne ha kimennénk és lerendeznénk a zsarukat, minél hamarabb.

Nagy levegőt vettem, mielőtt beléptem az ajtón. Arra számítottam, hogy teljes lesz a zűrzavar, ennek ellenére a házban csönd honolt. Túl nagy csönd…
- Kisasszony! Jó látni, hogy nem esett semmi baja… - ölelt meg az egyik szobalány. Értetlenül tekintettem rá, így folytatta. – Az úrfi azt mondta küldjem fel a dolgozószobába, ha megérkezik.
- Köszönöm. – Egyre jobban zavart ez az egész. A lábamat ólomsúlyként éreztem, ahogy felfelé lépdeltem a lépcsőn. Mikor elértem a kívánt ajtót, kopogás nélkül nyitottam be, de szinte rögtön meg is bántam. Túl sokan voltak a szobában.
Az asztalnál az apám ült, Kurosaki Isshin személyesen. Mellette Ichigo állt a bátyám. Az asztal előtti fotelban a húgom Yuzu, aki ugyan csak pár perccel született később, mégis csak fiatalabb nálam. A fal melletti kanapén ott ült még Jinta és Ururu. Ők apám egyik legjobb barátjánál laktak, és néha együtt játszottunk, mikor még kisebbek voltunk. Meglepett, hogy itt látom őket, nem is emlékszem mikor voltak utoljára a házban. A többiek a bátyám haverjai voltak, csupa fura fazon. Egy-kettőt ismertem, de nem valami jól. Volt a magas vörös, Renji, aki ha itt volt nálunk biztos, hogy másnap fel kellett tölteni a bárszekrényt. Emlékszem, néha még énekelni is szoktak olyankor, elég bizarr élmény. Időnként csatlakozik hozzájuk Hisagi, aki most az ablaknál állt és amúgy nagy nőcsábászként tartották számon. Végül ott volt még Toushiro, akit felismertem, és akivel egyszer-egyszer focizni is szoktam. Mondjuk már jó régen volt, hogy utoljára…
- Örülünk, hogy épségben megérkeztél. Így most már elkezdhetjük ezt a rendhagyó családi gyűlést. – „Családi”… érdekesen hangzik. Kíváncsi voltam, így nem szóltam semmit, csak levágtam magam a kanapéra Ururu mellé. – Nem kertelek, nem szépítek… ma valaki felrobbantotta a kocsimat… - Hogy micsoda? Mi ez valami akciófilm? – Kaptam egy hívást, hogy ez még csak a kezdet és hogy a Kurosakik ideje lejárt. Eléggé ósdi szöveg nem igaz? – Ichigo erre fanyaran elmosolyodott és ebben a haverjai is követték. Kivétel Mr. Jégcsapot, alias Toushirot, aki továbbra is teljesen komoly maradt. Ezen kívül a reakciók nagyon vegyesek voltak. Yuzu szörnyen megijedt, míg Jinta majdnem elaludt a kanapén. Én meg próbáltam kitalálni mit tervez a bátyám. Ránéztem, de félrenézett. Ez azt jelenti, hogy amit mondani fog, nekem nagyon nem fog tetszeni. Már előre dühös voltam és elkaptam a tekintettem, így kerültem szemkontaktusba az apámmal. Előre nézett, vagyis rám és valami furcsa láng égett a szemében. Nagyon elszánt volt és rendületlen. Kicsit meg is ijedtem tőle.
- Attól még, hogy a figyelmeztetés gyenge volt attól még komolyan kell vennünk, így… - most jön az a rész, amit utálni fogok. -… minden Kurosaki mellé egy testőrt osztunk be. Yuzu, veled Jinta és Ururu lesz, bár lehet hogy nem látszik, de rendesen kiképezték őket. Mivel egy korúak vagytok, így nem lesznek annyira feltűnőek. Karin, rád pedig Toushiro fog vigyázni majd…
- Majd csak próbál… - pokolian ideges voltam. Mindig is utáltam, ha korlátoztak valamiben. Az hogy valaki mindenhova kísérgessen? Ki volt zárva!
- Karin kérlek. Ne csinálj hülyeséget! Mi csak meg akarunk védeni téged.
- Csak hagyj békén! – fogtam magam és kisétáltam a szobából, majd bevágtam magam mögött az ajtót és meg sem álltam a szobámig. Illetve meg sem álltam volna, ha…

Toushiro POV

Végignéztem, ahogy kisétál a szobából és utána megfagy a levegő. Nem értem, hogy miért ilyen makacs, de hogy ilyen gyerekes is legyen? Hol ott a külseje már egyáltalán nem ezt mutatta.
- Utána megyek és beszélek vele. – szóltam, majd ellöktem magam a faltól. Ichigo csak biccentett felém és láttam a szemében az aggodalmat. Volt egy tervem. Egy igazán remek terv, így fogtam magam és elhagytam a szobát. Láttam, ahogy trappol a folyosón. Gyerekjáték volt mögé lopozni.

Folytatjuk...