Sakura POV

Egész éjszaka csak forgolódtam és azon törtem a fejem hogyan tovább. Józanul átgondolva a dolgokat rájöttem, hogy az a dög, nem vett el elég vért Hinatától, tehát várhatólag újra fog támadni. Még az is lehet, hogy rögtön ma este… végül is miért húzná az időt?! Én pedig elhatároztam, hogy ezúttal nem vadászként, hanem leendő áldozatként lépek ki majd az utcára… persze a pisztolyommal együtt és akkor végre vége lesz… vége ennek a rémálomnak.
A gondolaton felbuzdulva hajnali 4 órakor kikászálódtam az ágyból és bevetettem magam a fürdőbe. Szükségem volt az emberi külsőre, bár igazából nem érdekelt, hogy festek most. Az viszont annál jobban, hogy bemenjek a korházba és meglátogassam Hinatát.
Fél órával később szokásos öltözetben léptem ki az utcára, azaz fekete magas sarkúban, farmerben és egy egyszerű topban. Még a karomra dobtam egy kabátot is, hogy ha kint hideg lenne, ne fázzak. Minden csöndes volt és olyan… kopár ebben a reggeli szürkeségben. Az én agyam, pedig újra és újra azon a vörös szempáron járt. Volt benne valami, ami kimondottan irritált. Talán ha akartam volna, meg tudtam volna magyarázni magamnak, de egyáltalán nem akartam rájönni semmire, ami vele kapcsolatos. Épp eleget tudok róla, hogy egy aljas dög, akinek halnia kell… ennyi a történet.
Mikor beértem a fehér épületbe a lábaimat ólomsúlyként kezdtem érzékelni. Nem vágytam erre a találkozásra Hinata rokonaival… főleg nem egy bizonyos személlyel.
Miután megérdeklődtem merre induljak, hamar eljutottam arra a folyosóra, amire szerettem volna… onnantól pedig az a nagy csapat várakozó ember mutatatta az utat.
Narutot nem láttam köztük, így gondoltam Ő benn van barátnőmnél, ami persze teljesen érthető… Óh ez nem lesz valami kellemes…
Neji, Hinata bátyja épp a falat támasztotta, amikor felfigyelt cipőm ütemes kopogására. Onnantól azok a levendula szemek engem fürkésztek, és csak engem láttak. Ismertem már ennyire, hogy tudjam. Majd elém sietett…
- Szia! – köszöntem elsőként.
- Sakura…
- Hogy van Hina? – próbálom terelni a témát mielőtt valami hülyeséget mond… meg amúgy is ezért jöttem ide, nem pedig miatta. Nagyot sóhajtott, majd félre nézett és csak utána kezdett beszélni…
- Jól. Az orvos szerint csak egy kis pihenésre van szüksége, de… lehet, hogy még így is el kell halasztani az eljegyzést… - ez a mondat igazán szíven ütött, hisz mindketten annyira várták. Hinata biztos nagyon csalódott emiatt.
- A franc egye meg! – szaladt ki a számon, de csak egész halkan. Ez annyira nem volt igazságos. Neji ezen csak jót mulatott, mint mindig, amikor valamin felhúztam magam… ilyenkor mindig azt mondta, hogy annyira aranyos vagyok, hogy nem bír betelni velem… de aztán valahogy mégis sikerült neki. – Be lehet menni hozzá?
- Pihennie kell, de azt mondták egy-két ember még nem nagy gond, csak nem szabad kifárasztanunk… - válaszol, de látom rajta, hogy valami teljesen másról akar velem beszélni. Csak hogy én arról nem akarok…
- Naruto van most benn nála?
- Jah… az az idióta el se mozdult mellőle mióta behozták… Minthogyha neki ugyan annyi joga lenne hozzá… - morog, amin én megint nem tudom nem felhúzni magam.
- Igazad van, neki sokkal több joga van benn lenni, mint neked…
- Szóval így állunk. Azért koptatsz le már vagy 3 hónapja, mert utálsz… remek… - játssza a sértődöttet, de ez nálam nem jön be.
- Nem utállak… sőt. Pont azért kritizállak, mert fontos vagy. Ezért kritizáltalak mindig is. Nekem fontos az, hogy ne bántsd azokat, akiket szeretsz… még ha neked nem is. – erre csak sóhajt és megint félre néz. Már megszoktam, hogy csak akkor tud a szemembe nézni, ha akar valamit… de akkor nagyon tud nézni. Hm…
- Nem akarok veszekedni…
- Remek… én sem. Úgy hogy most benézek Hinához utána meg megyek dolgozni, mert most át kell vennünk az Ő helyét is. Veled az eljegyzésen találkozunk, de gondolkozz el azon, amit mondtam…

A nap további része szokatlanul komor hangulatban telt. Mindenkit megrázott a támadás és az elhalasztott eljegyzési buli, így nem nagyon volt kedvünk bármihez is. Mire feleszméltem kavargó gondolataimból már az utcán sétáltam, este volt és pisztolyom a ruhám alatt elrejtve pihent. Olyan furcsa volt, hogy míg az eddigi vadászatok alatt fűtött az adrenalin és a gyűlölet, most újra és újra azon kaptam magam, hogy elkalandozom, ami nem volt jó kezdet. Monoton sétáltam végig az utcákon, szinte nem is figyelve merre megyek. Amikor végre sikerült észbe kapnom, arra koncentráltam hátha megérzem merre is lehet a vámpír. Annyira erős volt az emléke, a tekintete szinte beleégett a memóriámba és újból fellobbant bennem a harag, de közel sem olyan erősen, mint tegnap… talán jobb is. Így remélem nem csinálok semmi hülyeséget. Bár amilyen szórakozott vagyok ma, simán kinyírathatnám magam, de persze ez nem fog megtörténni. Még sok mindent el kell végeznem azelőtt, hogy meghalok.
Amikor megéreztem a jelenlétét az agyam most először kikapcsolt és csak az ösztönöm éreztem, hogy halnia kell. Mosolyogni támadt kedvem és még sose éreztem magam ilyen nyugodtnak és hidegvérűnek…
Úgy tettem, mint aki nem figyel… mintha a gondjaimmal lennék elfoglalva és nem is érdekelne mi folyik körülöttem. Aztán hallottam a lépteit. Nem fordultam hátra, csak megálltam az egyik saroknál, a falnak dőltem és nagyot sóhajtottam, mintha teljesen kétségbe lennék esve valami miatt, és nem akarnék hazamenni. Majd éreztem a testét az enyém mögött… egyik karja a csuklómért nyúlt és nekem minden színészi tehetségemet össze kellett szednem, hogy rémültnek tűnjek… ugyanis belül csak a bosszút éreztem.
- Ne félj… nem foglak bántani! – suttogta és egy pillanatra meginogtam a hangjától, de aztán új erőre kapva nyúltam a pisztolyért és emeltem a vállam fölé.
- Nem hát… - néztem hátra és lőttem. Nyöszörgött a fájdalomtól, a szeme feketére váltott… egy megkínzott és mély fekete tekintetre… Meglepetten nézett rám és tudtam, hogy felismert. – Nincs szerencséd… nagyon nagyon rossz hangulatban vagyok. – felelem, és megint kibiztosítom a pisztolyt.
- Ne csináld… - kérlel, de nem könyörgően… felkacagtam… rémségesen keserűen.
- Ugyan már… tegnap megtámadtad a legjobb barátnőmet. Hozzáértél, a vérét vetted. Tudtad, hogy menyasszony? Mindenki várta már az eljegyzésüket, de te tönkretetted, mert túlságosan gyenge most ahhoz… - köpöm a szavakat dühösen, de nem üvöltök… még csak nem is hangosan beszélek… elkínzott hangomtól még én is megrémülök. Egy pillanatra felrémlik előttem apám arca, de most nem volt itt az ideje, hogy rágondoljak.
Láttam rajta, hogy minden egyes szavam tőrdöfés a számára, ami újabb sokk volt… már a sokadik a mai napon. Csak ott állt, elegáns öltönyében, vérző vállal és azzal a keserű tekintettel, ami túlságosan ismerős volt, hisz reggelente találkoztam vele a tükörben. Egyszerűbb volt kikapcsolnom az agyam és meghúzni a ravaszt, így felemeltem a fegyvert… már épp lőttem volna, amikor az arca megrándult és onnantól elszabadult a pokol.
Ép karjával a pisztoly után nyúlt és feltolta a kezemmel együtt, így az egyik épület falába lőttem. Könnyedén megpörgetett, hogy háttal simuljak hozzá, majd szorosan megtartotta a karjaimat… még a sebesült vállával is stabilan tartott minden gyengeség nélkül. Utána pedig valóra vált a legnagyobb rémálmom. Éreztem a fájdalmat a nyakamba, felsikítottam, de mindhiába… nem könyörült meg. Könny gyűlt a szemembe és halkan pityeregni kezdtem… néhány emlék még felötlött a szemem előtt, mielőtt elsötétült minden…

Sasuke POV

Gyűlölöm magam ezért. Én ezt nem akartam… Sose akartam bántani senkit. Ez a lány vadász, gyűlöli a fajtámat és meg is tudom érteni miért. Hogy voltam képes megölni? Egyszerűen… elvesztettem a fejem. Éreztem a fájdalmat, az éhséget, de belenyugodtam a sorsomba… ami utána történt az egyszerű ösztön volt. Nem is voltam magamnál… mire feleszméltem már a karjaimba feküdt. A bőre jéghideg volt és sápadt, amitől eltorzult az arcom. Tudtam, hogy halott… és én öltem meg. Utólag hallottam a keserves sikolyait, amitől kivert a víz… annyira szörnyű volt… Borzalmas dolgot tettem. Fiatal volt és gyönyörű ezt még az önsajnálaton felül is ki tudtam venni. Bár visszacsinálhatnám valahogy, de hiába van több hatalmam egy embernél, isten én sem vagyok. Ez a tudat elkeserítően tépte a lelkem. Minden felelőséget vállalnom kell, mert tudom, hogy nem akart meghalni… még ha ezzel tönkre is teszem teljesen, meg kellett próbálnom…

És most itt fekszik a lakásomban, az ágyamban. A mellkasa lassan emelkedik és süllyed, de a bőre még mindig sápadt… és ezen túl örökre ilyen marad. Rettegek a pillanattól, amikor majd magához tér. Eddig is gyűlölt, nem tudom süllyedhetek-e még ennél lejjebb a szemében. Tönkretettem az életét…
Itt kell, hogy maradjon… velem. Félek mit fog erre reagálni, de nem mehet el. Vigyáznom kell rá, hogy vele ez ne történjen meg, ami velem. El kell viselnie, ami fájdalmas lesz mindkettőnknek, de tudom, hogy így helyes. Egyszerűen nem hagyhattam csak úgy elveszni… Nem. Ő túl értékes ahhoz…

Sakura POV

Annyira fáradt vagyok… Még ahhoz is gyenge, hogy a szememet kinyissam. Csak halványan emlékszem a történtekre, nem tudom mit keresek itt. Meg akartam ölni a vámpírt… azt a szomorú szeműt. Aztán az utca, meglövőm, Ő pedig várja a halált. De… amikor eltorzul az arca, végig fut rajtam a remegés. Aztán a pisztoly, lövés a falba, a karjai körbe fonnak, mozdulni sem tudok, pedig annyira szeretnék. NEM! Megharap… érzem, ahogy lefolyik a vérem, hallom, hogy sikítok. Apa, anya, a lányok… Istenem! Ez nem lehet valóság… a szerint én már halott lennék. Nem, az nem lehet, hiszen még annyi mindent kell tennem. Ez nem igazság…
Félek kinyitni a szemem, hogy milyen látvány fogad majd, de tudni akarom mi történt. Érzem a könnyeimet végigfolyni az arcomon… de ha meghaltam, miért sírok? És egyáltalán hogyan…
Hirtelen felülök és kinyitom a szemem. Amit látok az bordó takaró, ami testemet is fedi. Rám tör az émelygés. Fáradt vagyok és gyenge. A fejem fáj és mindenem sajog vele együtt. A szoba a fehér és bordó különböző árnyalataiban játszik. Akkor ez nem lehet se a meny… se a pokol. Akkor mégis élek? Talán álmodtam az egészet.
Nem… mert ez nem az én lakásom. És valahol mélyen tudom, hogy minden megtörtént. Mégis mit keresek itt? És hol van az az itt?
Lassan körbe nézek. Egy baldachinos ágyban fekszem, ami egész sötét fából készült. Szépen van megmunkálva… a faragások bámulásában egészen elveszek. A takaró olyan puha, annyira jól esik benne feküdni. Visszafekszem, majd a bordó baldachint kezdem bámulni, aminek nehéz anyaga ugyan olyan puhának tűnik. Amint oldalra fordulok teljesen ledöbbenek. Az ágyneműnek férfi tusfürdő illata van. Mégis mi a fene folyik itt? Hm… nagyon finom…
Amikor nyílik az ajtó ijedten húzom össze magam, de amint meglátom ki áll az ajtóban fellobban bennem a düh és egyben értetlenség lesz úrrá rajtam.
- TE! Mit csináltál velem? Mi folyik itt és hol vagyok? – üvöltöm, és neki támadnék, de a testem túl gyenge… nem képes megtartani magát. Ha nem kap el, rögtön elesnék.
Csöndesen tűri a kiabálásomat, ütlegelem, de nem állít meg… bár nem is vagyok valami erős most. Óvatosan tart, nem húz túl közel magához, épp hogy csak érint. Az arca olyan elkínzott, hogy hirtelen megdermedek. Valami szörnyű dolog történt… érzem, és hirtelen beleremeg mindenem a gondolatba. Amire emlékszem az igaz, de akkor mi történt utána? Csak most jövök rá, hogy valami érthetetlen okból nem félek tőle, sem attól, hogy fegyvertelen vagyok. Teljes összezavarodásomban sírni kezdek és kitépem magam a karjából, majd ügyetlenül ledobom magam az ágyra. Felhúzom a lábaimat magzat pózba és próbálom összeszedni a gondolataimat, de nem megy. Túl nagy itt a zűrzavar.
- Mondj valamit… - suttogom.
- Annyira sajnálom Sakura… - remeg a hangja, de…
- Honnan tudod a nevemet? – kérdezem egyre kétségbeesettebben. Ki vagyok szolgáltatva egy vámpír kénye kedvének… ez még a rémálmaimnál is rosszabb.
- Én… bocsánat. Az irataidban volt… én csak…
- Mond már ki… bármi is az ki vele… - süvöltök rá, de már magamtól is tudom mi történt… a felismeréstől csalódottság lesz rajtam úrrá, de ennél kétségbeesettebb már nem tudok lenni…
- Meghaltál…
- Nem… - suttogom, kavargó elmémmel…
- Megöltelek…
- NEM! Én nem lehetek vámpír. Az az… lehetetlen… NEM!!! – hirtelen ébred bennem a düh, a gyűlölet és ez ad némi erőt, így rohanni kezdek ki az ajtón, de Ő rögtön utánam kap. Még mindig gyenge vagyok. Kapálódzok, ezért a falhoz nyom, hogy ne csússzak ki a kezei közül. Először nem nézz rám… - Gyűlöllek, gyűlöllek… te aljas… aljas SZÖRNYETEG! – utolsó szavamra felkapja a fejét és az a tekintet az rögtön az emlékezetembe ég… annyira matt, akár egy halotté…
Sikítozom, kapálódzok, majd a maradék erőm is elhagy, Ő letérdel velem a földre, és olyan erősen ölel, amibe már a karjaim is belefájdulnak, majd újból megkegyelmez nekem a sötétség és elveszi tőlem az önsajnálat és a maró gondolatok lehetőségét…