Sakura POV

6 hónappal ezelőtt kezdődött… Éreztem, hogy valami történni fog. Tudtam, hogy újabb dög van a városban, így újra magamra öltöttem vadászszerelésemet és gyakorlottan vetettem bele magam az éjszakába… mégis eredménytelenül tértem haza. Azután 1 hónapnyi csönd következett, amit furcsálltam, általában nem telt el ilyen hosszú idő, két támadás között. A második áldozat váratlanul ért, mert azt hittem átutazóval van dolgom. Majd megint csönd… a 3. hónap után már kezdtem kiismerni. Tudtam, minden hónap első napján támad, ami nem utalt arra, hogy egy elvadult példánnyal van dolgom. Már 5 szerencsétlenül járt áldozat került a korházba miatta. Igaz, mindegyik túlélte, ami arra engedett következtetni, hogy nem akar ölni és csak, annyi vért vesz el, amivel kihúzza 1 hónapig. Bár tapasztalataim szerint, csak az első 2 hétre hoz teljes jóllakottságot egy ilyen adag… Ergo igazi mazoista az a vadállat.
Ma megint elseje van, a változatosság kedvéért a júniusé. És ma mindenképpen eredménnyel akarok járni. Tágas lakásom egy 4.emeletes épület tetején helyezkedik el, egy egész jó környéken. Egyedül lakom, bármilyen kiábrándító is, de nem nagyon van alkalmam pasizni, főleg az utóbbi időben, de őszintén nem is hiányzik. Nehéz összeegyeztetnem a munkámat, a barátaimat, a jó anyámat és a vadászatokat, így inkább ha marad időm, azt magamra fordítom. Például főzök, mint most. Anyám is nagy boszorka a konyhában, később pedig rám is átragadt a hobbija. Imádtam enni, így nem ért meglepetésként túlzottan. Most csak egy egyszerű lasagnehoz volt ihletem, így a paradicsomos csoda bent sül a sütőben, míg én megterítek a hatalmas konyhapulton. Egy kis munkám is maradt még, amit majd evés közben átnézhetek, szép ráérősen. Még 2 óra volt napnyugtáig.
A tévé szol a nappaliban, ami egy helység volt a konyhával, így néha kihallottam szavakat a műsorokból. Az ablakon hiphop zene szűrődik be és ezerszer szívesebben figyelek arra. Rögtön ihletet is kaptam és egy rövid koreográfiát próbálok terítés közben, ami nem bonyolult, de látványos. A fiúk imádni fogják a szerdai csoportban. Ők értékelik az ilyesmit. A lányok már kevésbé.
Amint megérzem a tészta első illatait, kesztyűt húzok és kiemelem a remekművemet, amit már akár csukott szemmel is el tudnék készíteni tökéletesen. Szedek magamnak, majd a pulthoz ülök és kibontom a már megkezdett vörösbort. Töltés közben magamhoz húzom a mappám, amiben a különböző beosztások, felkérések és a nagyobb tánc események vannak szétszortírozva, majd elkezdem összeírni, mikor milyen dolgom lesz, kivel és mikor leszek beosztva oktatni, vagy hogy épp mennyi pluszt tudok még bevállalni.
A Dance with your heart tánc stúdió mostanság igen népszerűnek számított. Nem volt nagy, egy belvárosi bérház legalsó szintjét vettük meg közösen a barátnőimmel. Régi nagy álmunk vált ezzel valóra, hát még amikor kezdett jól menni a bolt. Jó érzés volt, olyasmivel pénzt keresni, amit ingyen is csinálnál, ha így nem lehetne. Hinatával, Inoval és Tentennel még a középiskolában lettünk legjobb barátnők. Természetes volt, hogy utána együtt jelentkeztünk az egyetlen tánciskolába a városban, ahova szerencsésen fel is vettek mindannyiunkat, később pedig tanár és koreográfus végzettséggel léptünk ki a nagyvilágba.
- …a rendőrség továbbra sem add információkat a történtekről, de arra kérnek, mindenkit, ha tehetik, ma sötétedés után ne hagyják el az otthonaikat, főleg ne egyedül. Amint megtudunk valamit…
Talán ez az, amit nem kellett volna pont meghallanom, mert csak felment bennem a pumpa, hogy még mindig szabadlábon van a szemét. De ma meglakol… mindenért. Velem nem szórakozhat! Még dühöngeni sincs időm a telefon csörgése miatt.
- Tessék. – szólók bele egy sóhaj után.
- Szia kincsem! – anya az, gondolom látta a híradót és most nyugtatni akar. Ezt eddig minden egyes alkalommal eljátszottuk.
- Szia! Mi újság veled? – kérdezem terelve a témát.
- Ugyan már Sakura, tudod, hogy nem ezért hívtalak. – tessék. Leharapja a fejem, mert megkérdeztem, hogy van. Milyen anya az ilyen? – Gondolom ma is kimész… nem kell esetleg segítség?
- Nem hiszem. Most már tényleg megtalálom, ha addig élek is…
- Édesem, az ilyennel nem szabad viccelni. – pirít rám, és tudom hogy igaza van, de ezeket a mondat szerkezeteket olyan könnyen megszokja az ember. – Légy óvatos, és tudom hogy sikerrel fogsz járni.
- Remélem, de annyira szánalmas, hogy még egy ilyen szelíd példánnyal is problémáim vannak.
- Az ilyenek gondolkoznak, nem csak ösztönből cselekednek, így idő kell még kiismeri az ember… de menni fog ne aggódj. Apád büszke lenne rád. – tudom, hogy a vonal másik végén mosolyog, miközben könnyezik a szeme. Mindig így beszél róla, és ezt én is átvettem tőle.
- Tudom. – szipogok. Majd gyorsan összekapom magam. – Most megyek.
- Rendben. Ügyes légy! Szeretlek…
- Én is…
Mikor lerakom a telefont, következő célom az ágy alatti bőrönd, amiben a vadász cuccomat tartom. Fekete bőr kezeslábas, a kedvenc motoros csizmám, a térkép, amin az adatokat rögzíteni szoktam, és a szokásos kézi fegyver, amit elsősorban nem a nők részére terveztek.
Kihajtogatom a térképet a földön, majd próbálom kitalálni, merre találom meg este. Eddig mindig más helyen csapott le, de ugyan azon a környéken, így gondoltam a közelben nézek körül, a kiesett részeken legelőször.
Utána irány a zuhany, majd átveszem a ruhám és magamhoz kapom a mobilom, hogy azért ne legyek teljesen elérhetetlen. Még párpercem van ráhangolódni. Magamhoz veszem a pisztolyt, lehunyom a szemem és célzok. Nem az a lényeg hogy merre, csak hogy megszokjam a súlyát, az apróbb mozdulatokat, amik később akár az életem is megmenthetik, bár nem aggódtam. Még apám tanított lőni és igenis jó vagyok benne. A következő feladatom az indulás volt…

Fél órával később az egyik 3 emeletes ház tetején álltam a belvárosban, körül tekingetve, hogy merre induljak. Elővettem a távcsövet a motor csomagtartójából még lent, és most azzal pásztázom az utcákat még el nem kezd csörögni a telefonom.
- Mondjad. – szólok, miközben még mindig a környezetem figyelem.
- Szia Saku.
- Hinata. Mi újság?
- Csak izgulok a szombat miatt és gondoltam te majd megnyugtatsz.
- Minden rendben lesz. Naruto, hogy viseli?
- Majd kiugrik a bőréből, másrészt meg be van tojva. Tudod, hogy Nejivel nem jönnek ki túl jól.
- Ugyan már az a hülye csak szemétkedik, mert hagyjátok.
- Abban reménykedem, hogy majd ha te is ott leszel, viselkedik. Tudod, hogy imád téged… - erre, fájdalmas mosolyra húzom a szám. Neji az exem volt, és egyben Hinata bátya. Nem alakultak túl jól a dolgaink a sráccal, és erre majdnem a barátságunk is ráment. Végül azért megbékéltünk, bár Ő már nem olyan biztos benne, hogy helyes volt a szakítás. Én tudom, hogy ez így jó, pedig szeretem nagyon.
- Megpróbálok beszélni vele, bár nem hiszem, hogy rám hallgat.
- Köszönöm. És akkor szombaton találkozunk.
- Jó te kis mennyasszony. – bohóckodom, amitől kicsit zavarba jön. – Ám otthon vagy?
- Még nem, de mindjárt. – nem tetszik nekem, hogy ilyenkor egyedül mászkál kinn. Még nincs nagyon késő, de perceken belül besötétedik. Az a bolond Uzumaki jobban is figyelhetne rá, ha már el akarja venni.
- Légy óvatos, oké? A kedvemért… mostanában olyan kiszámíthatatlan dolgok történnek.
- Rendben ne aggódj. Akkor megyek. Puszi…
- Szia és jó éjt! – köszönök, majd kinyomom. Még néhány percig a telefon kijelzőjére meredek, majd lassan a zsebembe csúsztatom, de… nagyon rossz érzésem. Úgy határozok, hogy megkeresem a barátnőm, bár remélem, hogy ez csak egy hóbortos paranoia, noha rám egyáltalán nem jellemző.

E/3.

Közben pár háztömbbel arrébb a fekete hajú lány könnyed léptekkel, szinte repül haza felé, ami nem is csoda, hisz leendő férje várja otthon. Teljes a szerelem… már csak a szombati eljegyzést kell túlélniük és onnantól már semmi nem állhat közéjük.
A lány magas sarkújának kopogása vízhangzott a köveken, míg egy másik ütemes hang nem csatlakozott hozzá a sötétségben. Hinata ugyan, nem volt paranoiás, de egy idő után kezdte megrendíteni a hang. Szabályosan fékeznie kellett magát, hogy ne kezdjen rohanni egészen hazáig. „Nyugodj meg kislány. Ne légy nevetséges?! Az, hogy más is van az utcán még nem jelent semmit” – nyugtatta magát, de a lelkében sipító hangot csak nem sikerült elcsendesítenie. Mély levegőt vett, majd megállt és hátrafordult, hogy bevárja aggodalmának „tárgyát”. Figyelte a lámpa fényét, ami körül-belül 2 méterre állt tőle a járdaszegélyen és mindenegyes másodperc kín volt, míg nem kiemelkedett az árnyékból egy alak. Elegáns, valószínűleg drága öltöny bukkant elő, fekete alapon, vékony fehér csíkokkal, majd megjelentek a markáns arcvonások, végül a kissé borzolt hollófekete frizura. Szívdöglesztő férfi volt, ahogy érdeklődve felnézett a lányra, az pillanatok alatt elveszett a tekintetében. Hinatának, amint sikerült kijózanodnia megköszörülte a torkát, hogy szólhasson…
- Elnézést kérek! Egy kicsit megijesztett, de az én hibám. Pedig eddig nem volt rám jellemző a paranoia, de most valahogy mégis… sajnálom.
- Jobb félni, mint megijedni, nincs igazam? – kérdezte az a mély hang, amitől Hinatában valami elpattant. Kezdte érezni, hogy valami nincs rendben.
- De… - válaszolta kábultan, majd minden másodpercek kérdése volt. Ahogy az a furcsa fény megcsillant a férfi szemében, ahogy Hinata lelke pillanatok alatt tombolni kezdett és szinte üvöltötte „Menekülj, amíg megteheted!”, majd megfordult és rohanni kezdett, de mindhiába. Akár merre rohant, folyton a férfiba ütközött, míg az meg nem unta a játékot és az egyik ház falához nem nyomta. Könnyedén lefogta úgy, hogy a lány mozdulni se bírjon. Hinata sírt, sikított, tombolt, hogy engedjék szabadon, de hasztalan. Az ismeretlen keze közé fogta a lány állát és felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. A könyörgő hangok rögtön abbamaradtak…
- Nem foglak bántani… sőt. Jobban fogod élvezni, mint én… - suttogta megint az a baljós hang, majd megjelent a két hosszú és hegyes szemfog, amik lassan az áldozat húsába vájtak. Mivel nem volt ellenkezés, így a seb is csak apró tűszúrásként hat, épp hogy a vér kijuthasson a lyukakon. Az első korty után Hinata halkan nyöszörögni és sóhajtozni kezdett, szinte belesimult a vámpír ölelésébe, mint egy engedelmes kiscica. Kábulatában nem érzékelt semmit, csak azt a kellemes bizsergető érzést, amitől felforrósodott a teste.

Sakura eszeveszett sebességgel rohant a házak között. Érezte a vámpír jelenlétét, jól tudta hol van… csak érjen oda időben.
Nem volt a tervébe véve, hogy figyelmezteti azt a dögöt és csak aztán lő, de teljesen megdöbbent, amint meglátta legjobb barátnőjét, mint eledelt… az Ő csodálatos barátnőjét…
- Te aljas rohadék. – lőtt, de a vámpír még idejében arrébb ugrott, majd lefektette a lányt a földre és köddé vált. – A fenébe! – üvöltött kínjába, hisz már olyan közel volt… és onnantól, hogy hozzáért Hinatához, ez már személyes ügy volt. „Istenem, Hinata…” – a gondolat rögtön kijózanította a tombolásból és a fekete hajúhoz ment, aki eszméletlenül feküdt a ház falánál. Hála az égnek nem sok vért vehetett el tőle, mert a lány szíve átlagos sebességgel vert és a bőre sem volt még sápadt, csak egy kicsit. Ettől független orvosra van szüksége. Automatikusan hívta mentőket, míg barátnője fejét az ölébe húzta. Amíg várt a segítségre szüntelen csak azon törte a fejét, „hogy történhetett ez?”- majd elmerült önsajnálatába, amit már régen nem tett meg…

Nem ment be rögtön a korházba a lánnyal, hanem felhívta a fontosabb embereket, akiknek tudniuk kell a történtekről. Pokoli nehéz volt ezt közölnie a szeretteivel, de nem tehetett mást. A zsaruk is kijöttek, feltettek pár fölösleges kérdést, amivel úgy sem jutnak semmire, majd Ők is elhagyták a helyszínt.
Úgy egy órával később Sakura már egyedül állt az utcán, de csak nem tudott megnyugodni. Pontosan tudta, hogy így nem mehet be a korházba, így inkább haza indult, hogy reggelre, úgy ahogy összekapja magát. Ám aludni sem volt képes, mert az a vérvörös szempár, ami visszanézett rá a sikátorban, nem hagyta… egész éjszaka gyötörte…

tovább a 2.fejezethez!>>