Minden embernek vannak rossz napjai. Amikor semmi sem megy úgy, ahogy akarjuk és a végén már azt várjuk mikor lesz vége. Ilyenkor a legkülönbözőbb dolgokra vagyunk képesek, amik általában nem jellemzőek ránk, még a legjobból is válhat a legrosszabb… arra a napra. Csak, hogy ez nem mentség, és ami egyszer megtörtént azt nem lehet visszacsinálni.

Amint Toushiro belépett a bárba tudta, hogy valami nincs rendben, de ilyen látványra nem számított. Karin az egyik billiárd asztal tetején volt. Bő pólója, amilyeneket mindig is hordott, most fel volt kötve, így mutatva meg izmos hasát, rövid farmere pedig alig takart valamit, gyönyörű lábai leplezetlenül botladoztak a billiárd golyók között. Egy pillanatra el is feledkezett magáról, csak ott állt döbbenten és közben nézte a lányt, aki 3 évvel ezelőtt még minden idejét a focipályán töltötte. Akit nem kellett keresni, mert kiszámítható volt. Toushiroban ekkor pattant el valami. Azonnal le kell hoznia onnan Karint, és ha meg tudja ki tette ezt a lánnyal, annak minimum beveri a képét. Volt pár tippje kik lehettek ezek a rendes srácok…
- Ez az Karin-chan! De mond, nem akarsz lejönni onnan és pihenni egy kicsit. Szükséged lesz az erődre! Gyere, itt az ölemben megpihenhetsz! – A srác ugyan nem volt teljesen részeg, de látszott rajta, hogy ívott és minden mondat után hangosan felkuncogott, ahogy a haverjai is. Már vagy 5 éve várt erre a pillanatra. Karin cuki kis elsős volt és gyakran lógott a foci pályánál, ahol Ők edzettek. Még csak nem is sejtette, hogy nem csak az egész csapat, de az egész felső évfolyam fente rá a fogát. Ártatlanul rajongott a fociért és ez által minden jó játékosért. Az egyetlen ok, amiért nem érhetett hozzá senki az idióta bátyja volt, aki úgy vigyázott a hugicájára, hogy képes lett volna agyonverni bárkit, aki csak egy apró csókot is lop a lánytól. Aztán meg sajnos a harmadikosok, vagyis jómaguk elballagtak magára hagyva szegény magányos Karin-chant. Legalább is Ők ezt hitték. Az igazság az volt, hogy Karin később már nem volt olyan ártatlan. Már nem volt naiv, képes lett vigyázni magára, sőt másokra is. De most itt táncol előttük falatnyi ruhában, teljesen részegen és bármit meg fog tenni, amit mondanak neki. 
Miután Karin nem reagált a fiúk hívogatására, az egyik felpattant a helyéről, hogy leemelje a szépséget, de valaki megakadályozta ebben, mikor durván megrántotta a vállát, amitől Ő hátratántorodott.
- Mi a… ?!
- Ne is álmodj róla! Ha még egyszer a közelébe mész eltöröm a karod! – suttogta Toushiro vészjóslóan. Az, hogy nem verte agyon az összeset azok után, amiket az előbb mondtak Karinnak, csak annak volt köszönhető, hogy minél előbb biztonságba akarta tudni a lányt, így úgy döntött nem rendez jelenetet. – Karin! Gyere, haza viszlek! – a hangja azonnal megenyhült, ahogy a lány rámosolygott. Bágyadt mosoly volt, olyan amit a tulajdonosa talán a saját akaratából sohasem mutatna másoknak.
- Toushiro! Örülök, hogy itt vagy! Táncolj velem egyet. – kérlelte és a hangja valahogy szokatlanul vidám volt.
- Nem lehet. Mindenki téged keres, haza kell, hogy vigyelek! – miközben beszélt, óvatosan meg fogta a lány karját. – Kérlek, gyere le onnan Karin.
- Na, azt már nem! 5 éve várok arra, hogy végre megfektethessem ezt a kis ribancot és ezt most nem akadályozhatja meg senki! Elintézlek pillanatok alatt! – A fiú dühös volt és szinte azonnal Toushironak rontott, így az kénytelen volt elengedni Karint és támadni. Amúgy is égett benne az indulat. Karinról senki nem beszélhetett így. Könnyeden elkapta a másik ütni készülő karját és hátra feszítette, ezzel térdre kényszerítve Őt.
- Soha többé, ne merj Karinról ilyet mondani! Megértetted? Annak beláthatatlan következményei lehetnek. Örülj, hogy ennyivel megúszod és ezt is csak annak köszönheted, hogy nem akarom a szeme láttára letépni a töködet! – pillantott egy pillanatra az ijedt Karinra, majd elengedte a srácot. – És most tűnjetek el!
A csoport tagjainak sem kellett több, rögtön rohantak az ajtó felé. Az, akit Toushiro a földre kényszerített csak dühödten meredt rá, majd lassan kisétált a bárból és így a nézelődök is visszatértek italaikhoz illetve beszélgető partnereikhez. Toushiro már nem volt türelmes. Minél hamarabb el akart tűnni innen.
- Gyere Karin! Menjünk! – a lány azonban dacosan nézett a felé nyújtott kézre, az előbbi félelme pedig mintha elpárolgott volna, kezdett újra riszálni a zene dallamára.
- Nem! Táncolni akarok! Unom már, hogy folyton mindenki parancsolgat. Ráadásul elkergetted a barátaimat, pedig jó fejek voltak. Megvigasztaltak, amikor ki voltam akadva és vettek nekem sört. – mind ezt egy 5 éves hangján közölte és rögtön elfordult a shinigamitól, aki erre csak nagyot sóhajtott. Hálát adott az égnek, hogy nem esett baja Karinnak, pedig azoknak a fiúknak elég egyértelmű szándékaik voltak.
- Nem akarok vitatkozni Karin! Haza kell vigyelek! Ichigo aggódik érted és a többiek is!
- Csak akkor, ha táncolsz velem egyet!
- Karin…
- Táncolj velem! – nézett a lány határozottan Toushiro szemeibe. Azok a csodálatos éjfekete szemek, majdnem beszippantották, elvették az eszét. Meg kellett ráznia a fejét, hogy újra magához térjen és rájött, hogy sietnie kell, mert ez nem mehet tovább így sokáig. Egy mozdulattal megrántotta Karin karját, aki így elvesztve az egyensúlyát és egyenesen a karjaiba zuhant. Toushiro csak feldobta a vállára a kapálózó csomagot, összeszedte a lány táskáját és kabátját, majd a mosdók felé indult. Nem érdekelte, hogy mindenki őket nézi. Csak egyetlen szempár okozott neki problémát, és az épp most a háta közepét bámulja, így nem jelenthet veszélyt. – Tegyél le Toushiro! Megvesztél? Segítség!
Épp ekkor értek be a férfi mosdóba, ahol a fiú Karint felültette a pultra és kezét a szájára tapasztotta.
- Kérlek, ne kiabálj! Rendbe kell téged szednünk, mert ha a bátyád meglát így… Inkább nem akarom tudni mit művelne! Megígéred, hogy ha elveszem a kezem, nem kiabálsz?! – a másik csak bólintott. – Helyes. Jó kislány!
Toushiro előbb papírtörlőért nyúlt, majd bevizezte őket és azokkal kezdte törölgetni a lány arcát. A másik csak nézte mit csinált. Egészen elbambult.
- Jól érzed magad? Nem émelyeg a gyomrod? Még is mennyit ittál? – tette fel egymás után a kérdéseket, erősen ügyelve arra, hogy ne nézzen a másik szemébe. Az végzetes következményekkel járhat ebben a helyzetben.
- 2-öt, talán hármat. Nem annyira sokat, de nem emlékszem pontosan! És csak a fejem fáj egy kicsit. – válaszolt Karin és a nyomatékosítás kedvéért a kezét a homlokára szorította. Ennyit arról, hogy csak egy „kicsit” fáj. Toushiro hideg vízzel törölgette a lány homlokát, a tarkóját, gyengéden masszírozta a halántékát és közben teljesen kikapcsolt az agya. Karin mindig is ennyire gyönyörű volt? Ilyen közelről még sosem látta Őt. Hiába akart a lány mindig is fiús lenni, ez valahogy egyre jobban fölöslegesnek tűnt. Azok a hosszú sötét szempillák, amik keretezik azokat a sötét onix szemeket. A puha bőre, ami sötétebb tónusú a sok edzéstől kint a napon. És az ajka. Azok a cseresznye ajkak, amiket még nem érintett senki. Legalább is Toushiro így tudta és remélte, hogy valóban így is van.
- Toushiro! – ábrándozásából a számára oly kedves hang térítette magához. A hang tulajdonosa időközben kinyitotta a szemét és most kíváncsian meredt az előtte lévőre. – Mi az? Csak nem te is belém szerettél? – édesen kuncogott, de Toushirot megrémítette, amit mond. Az ki van zárva. És még ha igaz is, akkor sem mondhatná el soha. Két külön világ részesei, ez sohasem működne. – Csak vicceltem ne aggódj! De az igazság az, hogy túl sokan zúgnak belém annak ellenére, hogy nem is ismernek. Nem szeretem ezt. – szokatlanul őszinte mondatok. Karin még mindig nem volt teljesen észnél, de legalább már a beszédhangja az eredeti volt. Most arra gondolt, ami néhány órával ezelőtt történt. Fogalma sem volt, hogy már a hányadik szerelmi vallomást hallgatja végig eddigi életében, de már nagyon unta. Utált fájdalmat okozni másoknak, de Ő még sohasem volt szerelmes és még sosem talált olyat, akihez a barátságon túl egy kicsit is vonzódna. És most még egy összetört szív lett a számlájára írva. Ezért kötött ki ebben a bárban, mert már nem bírja elviselni ezt.  – De te tudod, milyen vagyok ugye? Góllövő társam! – hangosan nevetett és végig Toushirot nézte. A fiúnak volt egy olyan érzése, hogy nem veszi észre miket mond és hogy kinek. Nem volt többé biztonságban vele, ha ilyenekről beszélt, de Ő mégis naivan azt gondolta igen. Talán nem változott annyit a régi kicsi Karin-chan. A nevetés hirtelen megszakadt és Karin lepattant a pultról, a fiút könnyedén arrébb lökve.  – Olyan jó ez a dal. Táncolni akarok!
És nem is várt engedélyre. Toushironak fogalma sem volt, hogy honnan tanult a másik ilyen csípő mozdulatokat, de ezt azonnal le kellett állítani. Vagy talán már késő is volt.
- Kérlek táncolj velem… Toushiro? – Karin nem értette a hirtelen hangulatváltozást, csak a rántást érezte a csuklóján aztán pedig a követelőző ajkakat, ahogy lecsaptak az övére. A lányt teljesen meglepte a dolog és egy pillanatra ki is tisztult az elméje, de… nem akarta eltaszítani Toushirot. Annyira jó érzés volt, ahogy a fiú karjai végigsimítanak a testén, Karin csak ekkor érzékelte, hogy reszket a hidegtől. Óvatosan visszacsókolt és ekkor a másikon volt a sor, hogy meglepődjön.
Toushiro agyát pillanatokon belül elködösítette a vágy, amint meghallotta a másik hangját. Imádta az érzést, hogy övé a lány. Imádta a puha ajkait is és a bársonyos bőrét. A bódító illatáról már nem is beszélve. Úgy képzelte, hogy csak egy pillanatra engedi elveszteni a fejét, egy apró csókot lop csak és utána hazaviszi Karint, de amikor a lány visszacsókolt, még ha kissé esetlenül is, de maga volt a gyönyör. Felkapta a könnyed kis testet és visszaültette a pultra, hogy ott addig falja az ajkait, míg bírja levegővel. Hagyták, hogy teljenek a percek és csak élvezték egymás társaságát. Élvezték, hogy nem kell semmin sem gondolkodni, csak elveszni a másik karjai közt. Aztán a varázs elmúlt. Toushiro még egy kicsit cirógatta a lány nyakát, mielőtt az elaludt volna. Ezek után nem maradt más választása, mint hogy haza vigye. Egész utón pedig az járt a fejében, hogy mit mond majd neki, ha egyszer felébred.